VOLT EGYSZER EGY LENÁRUGYÁR.

    Az emlékezet olyan, mint a szita, van, ami fennakad rajta és van, ami keresztül esik, eltűnik pillanatok alatt. A múló rohanó idő mindent töröl, amiről úgy tartja lényegtelen vagy esetleg kellemetlen lehet. A kellemesnek és jónak ítélt emlékeket érdekes módon mindig újra és újra előhozza pedig idővel ezek az emlékek is átértékelődnek mégsem kerülnek a süllyesztőbe. A nagyon megrázó személyes gyerekkori emlékek viszont soha nem törlődnek ki még akkor, sem, ha mindent elkövetünk azért, hogy ne emlékezzünk rájuk. Az végkép egyéntől függő ki hány éves korától tud visszaemlékezni olyan eseményekre, amik az Ő életében fontosak lehettek. A leírtak alapján itt jön az, hogy ha a korai gyerekkorban valamilyen megrázó vagy tragikus esemény történik, akkor bizony ez örökre nyomot hagy az emlékezetünkben. A visszaemlékezés egy igen érdekes dolog, van, aki képes egészen pontosan és hűen visszaadni, elmondani megtörtént dolgokat és van, aki furcsa mód már teljesen átalakítva saját személyének megfelelően akarja persze minden egyes alkalommal másképp, a rég múlt eseményeit felidézni. A fotózás képességével megáldott emlékezők még a múltjukban szereplő személyek arcát, alakját is képesek felidézni ez nekik nem jelent különösebb gondot. Az ilyen emlékező képességgel megáldott személyek viszont nagyon kevesen vannak, hiszen az ember vele született tulajdonsága, hogy az új emlékek mindig felülírják a régieket. A dolgon csak az segít, ha néha valamilyen fontos családi ünnep alkalmával felidézünk fontosnak ítélt családi emlékeket. Az is megfigyelhető, hogy a jelenlévők közül mindenki másképpen fog emlékezni még a legegyszerűbb eseményre is. Az, hogy miért van ez így talán soha sem fog kiderülni.

„A múlt az a fránya múlt csak az ne lenne „hányan, de hányan mondhatták már ezt az emberiség történetében. A múltat és az ott történteket nagyon, de nagyon sokan szeretnék eltörölni vagy esetleg megváltoztatni. A kommunizmusban nekünk, fiataloknak azt kellett énekelni „a múltat végkép eltörölni” igaz soha nem volt kommunizmus, de olyan jó ezt leírni meg mondogatni. A megváltoztatás hihetetlenül jól sikerül egyeseknek, mert addig-addig mondogatják, hogy így történt, amíg saját maguk is elhiszik a régen történteket. A múltról mesélők azt mondanak, amit akarnak, hiszen minden történésről nincsen írásos bizonyíték. Az írásos bizonyítékok, ha léteznek is mindig jól elvannak zárva az egyszerű halandók elöl. Az is nagyon érdekes, hogy a régen megtörténtekről olyanok beszélnek lelkesen, akik ott sem voltak, amikor az események lezajlottak. Az ilyen hamis proféták mesemondók miatt történhetett, hogy a régi Lenárugyárról /Budapest III. Kalászi út Pozsonyi utca között / az emlékek némelyike olyan bizarr. A valóság sajnos olyan mint az élet, mindig más arcát mutatja nekünk. A szövőgyár elődjét 1920-ban alapítják Műgyapot és Vattagyár Rt. néven. A feltehetően csődbe ment gyárat 1925-ben a Német Salzmann úr megvásárolja, és csak ekkor kezd el szöveteket gyártani. 1925-ben megindult a termelés a Salzmann-féle Magyar Textilipar Rt.-ben. 1942 karácsonyának éjjelén tűzvész pusztított, leégett a szövöde teteje, és megrongálódott az összes jacquard szövőgép. Az elektromos hiba okozta tűzeset biztosítási kártérítéséből nemcsak a helyreállításra, hanem a szövöde modernizálására is jutott. A II. világháború pusztításainak felszámolása hosszú ideig folyt. 1950. december 28-tól Csillaghegyi Lenárugyár elnevezéssel működhetett a régi üzem, amely 1952 őszén magyar állami tulajdonba került. 1963 tavaszán megalakult a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, ennek egyik gyára lett a csillaghegyi üzem Csillaghegyi Szövőgyár néven. 1966-ban megkezdődött a szövödei rekonstrukció, illetve a varrva-hurkolt kelmék gyártására is lehetőség nyílt. Poliamid és poliészter szűrőszöveteket, szintetikus alapanyagú ponyvákat, kevertszálas nyüstös bútorszöveteket gyártottak sikerrel. 1970-ben a ponyvagyártásban megteremtették a kenéstechnológia alapjait. A műszaki termékek köre is bővült, többek között szintetikus vitorlaszövetet is gyártottak. Később a hazai poliakril-nitrilből előállított színes napellenző szövetek víz lepergető és szennytaszító kikészítéssel egyaránt készültek. Különösen az 1970-es évek második felétől több magyar textilüzem próbálkozott farmerszövet gyártásával. Végül a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat Csillaghegyi Szövőgyárában megalapozódott a magyar farmergyártás sikere. Olasz eredetű színes fonalból készült a „Trapper” fantázianevű farmer anyaga: a farmerszövetből a Buda-Flax vállalat Tabi Campingcikk Gyárának Ságvári varrodájában készültek a vásárlók körében rendkívül kedvelt Trapper farmernadrágok.1985. október 1-jétől a Buda-Flax nagyvállalat szervezetváltozást hajtott végre, így a Csillaghegyi Szövőgyár is Rt.-ként működött tovább, majd a későbbi tulajdonosváltás után, 1995-ben végleg leállt a termelés. A gyár Csillaghegyet és Rómaifürdőt elválasztó Kalászi úton régen talán Szatmári utca / valamikor ez volt Budapest határa / állt, ma lakópark van a helyén.

   1995-ben a leállítása után teljes elbontásra került Lenárugyár, talán megérdemli azt, hogy olyanok emlékezzenek és beszéljenek róla, akik ott élték szegénységben/gazdagságban mindennapjaikat.

    Az 1920-as Műgyapot és Vattagyár alapításának az évében még sem Római-fürdő sem Csillaghegy nem rendelkezik megfelelő lélekszámú lakossal, így a tulajdonosok nagy bátorságról tesznek tanúbizonyságot. A munkaerő megszerzése egészen biztosan problémát jelenthetett. A többi Csillaghegyi és Római-fürdői gyár is ugyanebben a cipőben járhatott. A tulajdonosok fejében milyen gondolatok fogalmazódnak meg, azt ma már utólag nehéz lenne megmondani. Az ok talán egészen egyszerű, zöldmezős beruházás, Budapest közvetlen széle, olcsó telek, olcsó banki kölcsön, és talán, ami nagy szerepet játszhatott, szinte karnyújtásnyira a Duna. A víz elengedhetetlen hiszen Salzman úr is pont e miatt vásárolja meg 1925-ben a csőd szélére sodródott céget. Az 1925.-ös év gazdasági helyzetét ma már utólag szinte lehetetlen kielemezni. Az kétségtelen, hogy Óbudán is ezekben az években kezd a textil ipar megerősödni és magára találni. A gyár 1920-as 30-as 40-es éveiről és talán még az 1950-es éveket is ide sorolnám nagyon kevés adat áll rendelkezésre.

-        A Lenárugyárról írni? Ez örültség! És egyáltalán. Ehhez hihetetlen bátornak kell lenni. - mondhatná bárki és milyen igaza lenne.

    Az kétségtelen, hogy Én nem a Lenárugyár történetét szeretném megírni, nem az évtizedek alatt sok tízezer ott dolgozókról szeretnék beszámolni, mert ez lehetetlen feladat. A bennem élő gyárról, a nagy testvéremről a harmadik bátyámról szeretnék megemlékezni, aki tudtom nélkül is állandóan figyelt és vigyázott rám, egész fiatalságom alatt. A gyár egész területén úgy éltem és közlekedtem mintha otthon lennék, mert hát ugye tényleg otthon voltam. Az összes hozzátartozó területet, épületet a konyha-étterem a kultúrház a parkkal együtt a bölcsőde-óvoda a nagyház / Pozsonyi utca 35 / sajátomnak éreztem és egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy ez nem így van. Az anyai és apai rokonaim közül, nagyon sokan dolgoztak a nagytestvéremnél. A sort talán a negyvenes évek végén a nagynéném a keresztanyám nyitotta, akiről tudom, hogy az Orosz származású igazgató idejében már a titkárságot vezette. A következő vagy a nagybátyám, vagy az édesanyám lehetet. A nagybátyám összeveszett a Rozemanban a bátyjával az Én drágalátos apámmal, aki itt üzemegységvezetőként tevékenykedett és mind a két öccse vele dolgozott. Az egészen természetes, hogy a nővére a keresztanyám azonnal maga mellé vette a Lenárugyárba, mint műszaki rajzolót. Az esetről nem is olyan rég a Kanadában élő nagybátyám elég hosszan beszélt nekem. Az Én drága felejthetetlen édesanyám, akinek az élete volt a Lenárugyár. A bennem élő képet soha nem feledem. A gyár udvarán megy hófehér köpenyben, fejkendőben, kezében egy elég nagy tálca egy kockás konyharuhával letakarva és a déli harangszó előtt egy két perccel belép az iroda épület lépcsőházába. A titkárságon mindig megvárta, amíg az igazgató úr szólítja és csak akkor vitte be a Lenárugyár nagyhatalmú urának, az, aznapi ebédjét. Az rejtély számomra, ki intézte el, hogy így legyen, nagyon valószínű a sógornője lehetett a keresztanyám.  A későbbi igazgatók is mind, amíg az ebédjüket fogyasztották hellyel kínálták az édesanyámat és közben faggatták. A diskurzus mindenről szólt, de főleg a gyárban dolgozók véleményére hangulatára voltak kíváncsiak anyám déli beszélgetős partnerei. Az ötvenes években jellemzően, de később sem igazán vegyültek az isten adta nép közé az Én nagytestvérem urai. Az egyszerű cserépgyári lány által adót információk nagyon jól jöttek az igazgató uraknak. Az édesanyám sorsa így már az Én megszületésem előtt megpecsételődött. Az Orosz származású igazgató és felesége lettek a kisebbik bátyám keresztszülei. Az is rejtély marad örökre, hogy édesanyám tudta vagy nem tudta mekkora hatalma van a gyárban, soha nem beszéltünk erről. Az viszont tény, hogy Én viszont rendesen visszaéltem ezzel. A nagyképűségemet melyik ágról örököltem nem tudom, de az biztos ma sem szűkölködöm a hiánya miatt. Az édesanyám közvetlen főnökei a főszakács és a konyha vezetője valamit megsejthettek, mert később már felkészítve a zsebében egy egész kívánság listával indították a jó anyámat az útjára. Az eredmény nem maradt el, fura mód a konyhára új berendezési tárgyak kezdtek érkezni. A berendezési tárgyak közül talán csak a hatalmas csúnya krumpli pucoló gépet említeném, ami engem akkor teljesen lenyűgözött. A kezdetleges gép működéséhez rengeteg vízre volt szükség és csak ledörzsölte a krumpliról a héját ezért iskolai szünidőben még Én is beálltam anyám-ék közé után pucolást végezni. Az édes szülém sorsa a konyhán is eldőlt. Az étterem lett az övé, ahol teljhatalommal rendelkezett. A nyugdíjba kerüléséig itt dolgozott, még az után is, hogy a konyhát és az éttermet elvették a nagytestvéremtől és az Észak-Budai Vendéglátó lett az új tulajdonos. Az ötvenes években, de talán még a hatvanasban is az étel nagy becsben állt mindannyiunk körében. Az emberek nem pazaroltak így, mint mostanában. A gyár szinte valamennyi dolgozója befizetett az olcsó ebédre. Az édesanyám miközben felszolgálta a dolgozóknak az ételeket mindenkivel váltott egy két kedves szót. A dolgozok persze megnyíltak és örömmel beszéltek a problémáikról. Az arcukat szerettem volna látni, de nem voltam ott, amikor azt vették észre, hogy az a gond, ami Őket annyira nyomasztotta valahogyan eljutott a gyár vezetéséhez és orvoslásra került. A szülém népszerűségének igazolására egy számomra ma is megmosolyogtató emléket szeretnék most leírni. A gyár főportájára nagyon megnézték, hogy kit vesznek fel és kit alkalmaznak. Az egyik ilyem új belépő, hogy bizonyítsa alkalmasságát nyakon csipet, amikor szokásomhoz híven a nagyszünetben szaladtam át a portán. A konyhára igyekeztem, ahol mindenféle finomságok vártak rám. A húsz perc, ami a rendelkezésemre állt, ha siettem elégnek bizonyult, mert az iskolám és a gyár közti távolságot mindig futva tettem meg. A hatalmas nagytermetű jóember elém állt és a következőket mondta.

-        Hová? Hóvá kisbarátom? –

  A számomra szokatlan dolog nagyon meglepett még szólni sem tudtam, de azonnal jött a segítség.

-        Mit csinálsz Te szerencsétlen. Tudod ki ez a kisfiú?  Ő a Jucika legkisebb fia. Azonnal enged tovább. – mondta kilépve a portáról L- néni anyám egyik barátnője, aki nem sokkal volt akkoriban magasabb, mint Én.

   A portán szolgálatot teljesítők közül csak azok hagyhatták el az őrhelyüket, akik külső szolgálatra voltak beosztva. A portások és a konyhások kapcsolatát nagyon nehéz így utólag meghatározni, talán, mint egy család, vagy talán egy szövetség, igen ez így jó. Az sohasem fordulhatott elő, hogy egy konyhai dolgozott megállítottak volna motozásra. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy közülük valakinek is belenézzenek a táskájába, mert anyám is két nagy táskával közlekedett ki be a portán keresztül. A gyár vezetése később bevezette a szúrópróba szerinti motozást, mert ezt demokratikusnak gondolták. A gyár bejáratának a folyosóján felszereltek a falra egy készüléket, amin egy piros és egy zöld lámpa díszelgett. A kifelé haladó embereknek meg kellett nyomnia a falra szerelt nyomógombot, és ha a piros lámpa gyulladt ki, akkor bizony alapos motozásra került sor. Az megint csak rejtély, hogy hogy nem, az egymás után haladó a gyár területét elhagyni kívánó konyhai dolgozóknál, mindig a zöld lámpa világított, tehát akadálytalanul mehettek tovább. A kisördög beszél belőlem, amikor így utólag azt írom, hogy a konyhai dolgozok reggeltől estig nyomogathatták volna a készülék nyomógombját és akkor is mindig a zöld lámpa gyulladt volna fel. A teljes portai személyzet / még az éjszakásoké is / élelmezésének a sorsa a konyhai / főleg édesanyám, aki még a vasárnapi élelmezésükről is gondoskodott / dolgozókon múlott. A következő delikvens a családomból a kisebbik bátyám, aki a tanulmányait félbehagyva belép a csillaghegyi Lenárugyárba. A gyárban fiatal kora ellenére hamar magára talál és nagyon sok barátot szerez magának. A gyár egyébként nem ismeretlen számára, hiszen volt idő mikor a gyáron belül élt az egész családunk. Az 1956-os forradalom alatt a gyárőrség / nincs dokumentálva ki vagy kik / édesanyánkat kérte fel, hogy egyedüliként jöjjön a konyhára és élelemmel lássa el az üzem területén lévőket. A hatalmas fazekakban készített teára és a százával készített szendvicsekre, még ma is emlékszem. A három rosszcsont fia köztük Én is sok kellemetlenséget okozott a forradalom alatt a gyár egész területén, de még ezt is elnézték az édesanyánknak. Az ma már történelmi tény, hogy a csillaghegyi Lenárugyárban alapítja meg Király Ferenc a kerületi munkástanácsot. Az igazság az, hogy ennyi év után nem nagyon emlékszem azon személyekre, akik jöttek mentek az üzemi étkezdében. A forradalom után később Király Ferencet is kivégezték. A családunkon belül sokáig nem beszéltünk arról, hogy a forradalom alatt mi történt velünk a gyárban, csak jóval később már felnőtt korunkban a kisebbik bátyámmal idéztünk fel egy-egy közös csíntevésünket. Az édesanyánknak nem tudni kik lehettek a jóakarói, de semmilyen bántódása nem esett a forradalom leverése után. A kisebbik bátyám a jó fizikai adottságainak köszönhetően darableszedőként tevékenykedett sok éven keresztül a szövődében. A napi több tonna mozgatása akkor még nem jelentett neki gondot, csak később felnőtt korában szembesült a ténnyel, hogy bizony a lábait tönkre tette.  A fizetése talán háromszorosa, de lehet, hogy négyszerese anyánk fizetésének, mégsem volt soha pénze. A csóró melós prolik átka kísérte szinte egész életében. A következő családtag, aki követi a többiek példáját és munkára jelentkezik a Lenárugyárban az a nagyobbik bátyám. A testvérem miután befejezte az általa választott szakiskolát és nem tanult tovább nem is tehetett mást követte a jól működő családi hagyományt. A szakmunkás bizonyítványának köszönhetően a TMK-ba került. A Tervszerű Megelőző Karbantartás nagyon tetszik a bátyámnak. A „karbantartást,” olyan szinten végezte, hogy ezt mások is megirigyelhették volna. Az csak természetes, hogy ezek után nem sok ideje maradt holmi piti, bagatell munkavégzésre. A mentségére legyen mondva, /írva/ hogy a nagytestvérem intézményeiben hihetetlen sok „karbantartást” végző egyén tevékenykedik ez idő tájt. A kommunista, szocialista rendszerek gőz erővel termelik a párttitkárokat a szakszervezeti vezetőket az ÜB titkárokat, a népi ülnököket, a KISZ titkárokat, a munkásőröket és a gyáron belüli logósokat, ó, ó, majdnem kifelejtettem az ifjú gárdistákat. A kép, ami a nagyobbik bátyámról bennem él még ma is mosolyra késztett. A frissen mosott és vasalt munkaruhájában, bedobott divatos sérójával, halad a gyár főutcáján és egy akkori divatos slágert dúdolgat magában. A Lenárugyár minden intézményében a szabad kereskedelem mindennapos jelenség volt. Az ég adta egy mindent lehetett vásárolni a gyárban és nem is kellett azonnal fizetni csak fizetés napkor. A testvéreim mondanom sem kell nagyon élvezték a dolgot. A bőség zavarában azt sem tudták mit vásároljanak. A beszerzési helyeket aztán kiterjesztették egész Budapestre, igaz itt már nem tudtak hitelre vásárolni, de ezt is megoldották valahogy. Az egyik fizetés naptól éltek a másik fizetés napig és sohasem maradt egy fillérjük sem. Az így utólag nagyon elgondolkoztatott, hogy a családunk ezekben az években miért nem jutott ötről hatra, amikor tulajdon képpen már csak Én nem áldoztam a fizikai munka oltárán. Az unokanővéreim közül elsőnek a téglagyárban lakó kerül a harmadik nagytestvérem gyárába. Az érettségi bizonyítványát megszerezve a szülei, akik mind a ketten a téglagyárban dolgoztak nem szerették volna, ha a drága pénzen kitaníttatott gyermekük is melléjük kerül. A gyárban a főművezető mellett dolgozik és ennek köszönhető az is, hogy a másik unokanővérem, aki viszont a cserépgyárban él, szintén a Lenárugyárban keresi a boldogulását. Az idősebb unokanővérem aztán később távozik és tovább tanul, de a fiatalabb nagyon sokáig itt ragad és vidáman éli mindennapjait. Az édesanyám cserépgyári barátnőjével és a többi fiatallal hamar barátságot, köt és minden közös programban részt vesz. Az egyik ilyen program igazán emlékezetes számomra. A gyár fiataljai élükön a kisebbik bátyámmal és a haverjával, november hetedike alkalmával buszkirándulást szerveztek Pécsre. A bátyám és a haverja azt is elintézte, hogy Mi a két öcs, akik egyébként is jó haverságban álltunk egymással, szintén velük mehessünk, pedig akkor egyikünk sem dolgozott a gyárban. A busz a porta elől épp, indult volna, amikor megjelentek a rendőrök és magukkal vitték a bátyámat és a haverját. Az ügy a gyáron belül nagy nyilvánosságot kapott. Az ártatlanul megvádolt fiataloktól, akik több mint tíz napig voltak előzetesben soha senki nem kért bocsánatot, igaz a nagytestvérem vezetői szó nélkül igazolták a távoltöltött napjaikat. Az így utólag megint elgondolkoztat, hogy a két fiatal ezek után kilépett az ifjúgárdából és nem esett bántódásuk. A fénykép, amin a bátyám ifjúgárda egyenruhában büszkén feszít, soha többé nem került elő. Az állítás miszerint mindenki saját maga választja meg hová szülessen, nálam egészen biztos valamiért nem működött. A sorsom irányítói a Moirák valószínűleg nevetve löktek a nagytestvérem a harmadik bátyám karjai közé. A gyár bölcsődéjében eltöltött évekre egyáltalán nem emlékszem, csupán egy fénykép emlékeztet, hogy ott voltam. Az is rejtély maradt, hogy Mi bölcsődések Én és a kisebbik bátyám hogyan kerülünk a Balaton partjára, ahol a kép készült. Rákosi pajtás azokban az években, igazán mindent elkövetett, hogy Mi gyerekek jól érezzük magunkat. Az óvodás korszakomról már dereng valami, amikor is a csendes pihenő alatt a mellettem lévő ágyon a hosszú szőkehajú Mártikával minden alkalommal hancúroztunk. Az 1960-as években két nyári vendégszereplést vállaltam a Lenárugyárban. A két fellépésem legboldogabb pillanatát, mindig a fizetésnap hozta el számomra. A gyárban nem alkalmazhattak volna, hiszen az éveim száma ezt nem tette lehetővé, de ezt édesanyámnak köszönhetően elnézték nekem, és nem jelentett problémát ez a jelentéktelen apró icipici hiányosság. Az első nyári szünidői munkavégzésemkor a MEÓ-ba kerültem a drága felejthetetlen Mariska néni mellé. A közös téma a disszidálás elég hamar összeboronált minket. A fia 1956-ban elhagyta az országot és így mindig volt miről beszélgetnünk munka közben. Az is igaz, hogy nagyon jól ismerte az egész családomat / nem véletlenül választotta Őt édesanyám / és mindenkiről mindent tudott. Az sajnos nem derült ki, hogy ismerte e, a nagybátyámat és a nagynénémet, akik 1956-ban szintén elhagyták az országot, de előtte itt dolgoztak a gyárban. A jó apám néha szóba került, de Ő mindig diplomatikusan beszélt róla, pedig tudta, hogy 1956-ban a testvéreit megelőzve szintén távozott az országból. Az általa történt nevelésemre egy egyszerű példa, amire még ma is emlékszem. A mellettünk dolgozó fiatal hölgyek / mindenki nő volt körülöttem / munka közben, hogy jobban teljen az idő a gyárban dolgozó férfiak adottságait tárgyalták ki napi rendszerességgel. Az Én mentorom ilyenkor csak annyit mondott mindig, fiacskám ne figyelj rájuk ezek mind bolondok. Az akkori fizikai teljesítményem nem tette lehetővé, hogy nyolc órán keresztül nyolcvan, száz kilós, textil hengereket emelgessek. A munkaidő letelte után anyámnál az étteremben üldögéltem és sehogyan sem akaródzott felállnom és hazafelé venni az irányt. A darableszedőként dolgozó kisebbik bátyám a honom alá nyúlt és kihúzott a szorult helyzetemből, /utólag is hálával gondolok rá / segített. A csóró proli melósok világában meglehetősen otthon lévő bátyám már az első nap és később is rengeteg jó tanáccsal szolgált. A férfi öltözőben azonnal szerzett nekem maga mellett egy üres öltöző szekrényt, és ha ez nem lett volna még elég, két hatalmas Lenárugyár törölközővel, egy fapapuccsal és egy flóra szappannal meg egyéb tisztálkodási eszközökkel ajándékozott meg. A törölközőt és a fapapucsot a gyárban gyártották / a papucsot gondolom az asztalos műhelyben, de hogy a törölközőt hol? / és a komálós haverok ingyen juthattak hozzá. A romló fizikai állapotomon is javított, ha munkája közben ideje engedte meglátogatott és megmutatta hogyan lehet egy hatalmas szövethengert megemelni úgy, hogy ne keljen erőlködnöm és ne essek vele hanyatt. A következő nyáron, mint szünidői munkás a festődébe kerültem anyánk jóvoltából. A festöde vezetője V- né azonnal kioktatott és a lelkemre kötötte. A hét forintos órabéremről ne beszéljek senkinek se, mert van itt olyan öreg szaki, aki hat forint ötven fillérért dolgozik. A helyeslő belógatásom után azonnal beosztott egy idősebb tapasztalt festőmunkás mellé. A feladatunk a sátor alapanyagául szolgáló szövetanyag impregnálása volt. Az eljárás több lépcsőben zajlott és elég hosszadalmasan történt. Az egyik korszakalkotó újításomra még ma is mosolyogva gondolok vissza. A javakorabeli társam egyedül hagyott és elment a mindennapos beszerző körútjára. A pontosan kimért anyagokat nem külön-külön öntögettem be a kádakba, hanem mindent találomra összeöntögettem egy kádba és így lerövidítve a technológiai folyamatot pillanatok alatt végeztem az impregnálással. A visszatérő társam és egyben a főnököm is, azonnal szólt a festődében mindenkinek, hogy jöjjenek, ha csodát akarnak látni. A bámészkodok mindegyike azt kérdezte hogyan csináltam, de mivel nem jegyeztem fel semmit sem, később már nem sikerült ezt a produkciót megismételnem. A nagytestvéremnél a harmadik bátyámnál végzett fizikai munka során a gondolat miszerint ez nem az Én világom csak megerősítést nyert. A tanulás látszott az egyetlen útnak, hogy lássam az alagút végén a fényt. A tanulás iránti vágy a Mi családunkban sajnos olyan volt, mint a fehér holló és sohasem lett beengedve még a konyhánkba sem, ahol a kissámlin ülve a hokedlin írtam a leckéimet. A két fiatal hölgy közül, akik később a sógornőim lettek, melyikük kopogtatott elsőnek a Lenárugyár kapuján és kért bebocsátást nem tudom, de azt gondolom ma már ez lényegtelen. A fiatalabb a szövődébe került, ahol azonnal felkeltette a fiatal fiúk érdeklődését, köztük a kisebbik bátyámét is. Az idősebb az édesanyánk mellé a konyhára került és ott dolgozott jó sokáig. Az idősebb, magas, borzasztóan csinos lánynak köszönhetően, testvérháború robbant ki a bátyáim között, amit Én csak külső szemlélőként figyeltem, de nem így a jó anyánk, aki drákói szigorral, rendet teremtett. A közbeavatkozása olyan jól sikerült, hogy a kisebbik bátyám villám gyorsan gondolkozás nélkül elvette feleségül a szövődében dolgozó fiatalabb lányt és elhagyta a családi fészket. A nagyobbik bátyám csak a katonaéveket kitöltve nősül és veszi el az édesanyánk által neki ítélt idősebb lányt. Az eset számomra már akkor is és ma is sok tanulsággal szolgál. A fejlődés útjára lépő szocialista üzemek, mint például a nagytestvérem gyára is, rengeteg vidékről felkerült lányt foglalkoztat, azokban az években. Az óvodánk megszüntetése és átalakítása után, mint leányszálló működik tovább. A leányszálló okozza később az Én vesztemet is, de ez nagyon sok év múlva következik csak be. A gyermekkorom színhelyéül szolgáló Csillaghegyet, Római-fürdőt elhagyva, egy érdekesebb, látszatra szebb világ kapui nyílnak meg előttem. Az Én és a családom csóró proli múltját feledni akarván úgy jártam el, mint sokan mások. Az, amiről nem beszélek és nem is emlékszem rá az talán nem is létezik, gondoltam bőszen. Az számomra sohasem derült ki, hogy Én hová is tartozom, a fehérköpenyesekhez, akik a la, carte fizettek be az édesanyámnál az étkezdében vagy az egyszerű proli melósok közé, akik az olcsó heti befizetést választották. Az kétségtelen, hogy a mai napig is mind a két csoporttal megtalálom a közös hangot. Az esti portyázásaim során, amikor valamilyen okból kifolyólag Római-fürdőre vetődtem, még véletlenül sem mentem a Lenárugyár közelébe és még a kisebbik bátyámat sem kerestem fel, aki ekkor még mindig a gyárban dolgozott. A dolgon így utólag csak mosolyogni tudok. A teenager éveim gondtalanul telnek és anyagilag is kezdek rendbe jönni, de igaz, ami igaz, ezt mind a két tesóm kellőképpen, ki is használja. A bajt a fiatalabb bátyám jelenti és Ő is hozza rám, amikor magánéleti problémái miatt, ideiglenesen hazaköltözik, úgymond a családi fészekbe. A mindent felejteni akaró bátyám hosszas unszolásának és rábeszélésének köszönhetően a Kossuth Lajos üdülőparton bemutatott két fiatal lánynak, akik mind a ketten a Lenárugyár bölcsődéjében dolgoztak. A négyesben eltöltött kellemes délután folytatásaként a nekem szánt partnernőmmel később elég szoros kapcsolatba kerültem. A nagytestvérem a harmadik bátyám nyert, napi vendég lettem nála a leányszállón és aztán később a bölcsödénél is. A szoros napi kapcsolatom 1980-ig tart, amikor is a lánnyal együtt végképp magunk mögött hagyjuk a Lenárugyárat és az Ő összes intézményét. A nagytestvérem haldoklásánál már nem vagyok jelen, már messze járok a világban és csak a média útján, illetve a Magyarközlönyből értesülök arról, mi is történik vele. A sérelmére elkövetett kótyavetyét, még így utólag is nevetségesnek tartom, mert Ő nem ezt érdemelte volna. A végső az utolsó találkozásunk napjára, amikor még láthattam valamit, ami az Övé volt, már nem is emlékszem csak arra, hogy ott álltam a Kalászi köznek elnevezett helyen. A még utolsónak megmaradt kultúrházat néztem, amit olyan elhagyatottnak, szomorúnak, kiszolgáltatottnak láttam és közben mind végig magamban morfondíroztam. Az nem lehet, hogy a döntés hozok között egy sem akadt, aki az asztalra csapva a következőket mondta volna, „rendben ennek a területnek, ami ezentúl közterület lesz, legyen a neve „Lenárugyár utca” mert ezzel tartozunk az utókornak. A dal a kommunista dal „a múltat végkép eltörölni” természetesen azonnal az eszembe jutott és azt hiszem sóhajtottam egy jó nagyot.

 

---

A múltat csak azért látod szépnek mert akkor fiatal voltál.

 

Oldal: Csillaghegyi Lenárugyár
terv tervek tervezés HIDRO-BUILD KFT. - © 2008 - 2024 - fenylakk.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat